Az ember életében kevés olyan állomás van, ami komoly kihatással van a személyiségére. Számomra ilyen állomás lett London, az angol főváros, ahol hat csodás hónapot tölthettem el és ha csak rövid időre is de elmondhattam, hogy én magam is szerves része voltam egy igazi nyüzsgő metripolisz társadalmának.
A kétezres évek elején volt az, hogy lehetőségem nyílt Angliába menni. Részben kalandvágyból, részben a felsőoktatási rendszer ellen tiltakozva, de leginkább nyelvtanulás okán mentem ki Londonba. Akkor még talán nem is léteztek fapados járatok, de a lényeg az, hogy a sok cuccom és a pénztárca kímélő költségek miatt inkább a buszt választottam. Erről azon nyomban beszélnék le most mindenkit. Egy teljes nap az út Londonba, ami – ha csak nem egy luxusbuszt fog ki éppen az utazó – élete leghosszabb 24 órája lesz. Ellentétben a repülővel, ami alig több, mint egy óra alatt repíti utasát át a kontinensen.
Mondjuk az igaz, hogy a Dover és Calais között közlekedő kompról megpillantani Anglia fehér sziklás partvonalát egy feledhetetlen élmény, és ha csak részben is, de kárpótolja az embert az egész Európán át tartó buszozásért.
Angliában aztán nagyjából ugyanúgy megy tovább minden a buszon mint addig. Annyi különbséggel, hogy ott már a balra tartó közlekedés miatt az utazó attól tart, hogy mindjárt szembe jön velük valami, és karambolozni fognak. Egész lassan szokja csak meg az ember, hogy Angliában a másik irányba kell nézni mielőtt lelépünk a járdáról. Bár igaz, pont emiatt a londoni gyalogátkelő helyeken szinte mindenhol felírták az úttestre, hogy merre is nézzen a gyalogos átkelés előtt.
Angliában azt szerettem, hogy minden működik, és ezt a működést már nem most kezdték a dolgok. Az utolsó csaptelepen is lehet látni, hogy valamikor az 1900-as évek elején lett az bizony beszerelve, ettől függetlenül azonban a mai napig tökéletesen üzemel. Apropó csaptelepek. Angliában az a jó, hogy semmiben nincs logika, mégis működik. Szerintem ember nincs, aki meg tudná mondani, hogy miért a mosdókagyló két végére lett felszerelve a hideg és a meleg vizes csap, külön-külön. A meleg olyan forró vizet ad, hogy a szőrt leégeti a kezet mosó karról, a hidegbe tartva azonban olyan érzésünk van, hogy frissen olvasztott gleccserből folyik valahonnan a jéghideg víz.
Aztán ott van az all day breakfast. Ami szabad fordításban egész napos reggelit jelent. És valóban, aki ezt legyűri az szinte egész napra jól lakott a beaked beans-szel, tojással, kolbászal, baconnel, sült krumplival és sült paradicsommal. Remek találmány.
London kell is az energia. Az egész várost pókhálószerűen szövi be a tömegközlekedés, ami azt jeleneti, hogyha az ember vesz egy napi bérletet, vagyis egy travel cardot és buszra, metróra egyaránt felszállhat, akkor nem lesz olyan szeglete a városnak, amit ne érne el könnyen. Ám ha valaki először csak egy pár napra érkezik, akkor a belvárosban is úgy ellesz, hogy ismétlés nélkül jöhet mehet a nevezetességek között.
A város amilyen drága, annyira olcsó. Mert ugyanis lehet, hogy a magyar pénztárcáknak a londoni árak nem éppen hétköznapiak, de mondjon nekem még egy olyan helyet a világban, ahol a földi kultúra kincsei egy helyen, ráadásul ingyen várják a látogatókat. Londonban ugyanis minden állami múzeum látogatása ingyenes. A British Múzeumban az egykori Babilónia emlékei, az ókori Egyiptom leletei és a sokáig elszigetelt Kína rejtélyei egymás melletti termekben sorakoznak. Ha a látogatónak szerencséje van akkor elcsíphet egy turista csoportot akik vezetővel nézik a múzeum leleteit. Érdemes hozzájuk csatlakozni és minden érdekességet megtudni a tárolók tartalmáról.
Aztán ott van a National Gallery, ami szintén bővelkedik kincsekben, vagy a National History Museum, megannyi dinócsontváz és állati preparátum otthona. Nem is feltétlen sóherségből, inkább kíváncsiságból akarod még fokozni az ingyen kulturális élményeket, akkor irány a Covent Garden, ahol szinte mindig bele lehet futni egy olyan utcazene koncertbe, ami a minőségi szórakoztatás legtetejét képviseli, mégsem kerül súlyos tízezrekbe egy jegy.
London pezseg, de nem csak a híres szórakoztató negyedében, a Sohoban, hanem az utcán, a buszon a metrón is. Könnyedén előfordulhat, hogy metrózva egyszer valaki csak átsétál a szerelvény egy másik kocsijából és pár perces színházi előadást (!), zenei darabot vagy valami teljesen őrült előadást mutat be két megálló között. Gyorsan végigkalapolja a szerelvényt, aztán a következő megálló után már megy is tovább a következő kocsiba.
De ha elfáradtál a nagy városnézésben sem kell egyből a visszarohannod a szállásra. Bár Londonról azt mondják folyton esik az eső és borongós az ég, ez egy cseppet sincsen így. Ez a kép a a városról az ipari forradalom idején alakult ki, és sajnos azóta is tartja magát. London éppen olyan napsütötte vidám hely tud lenni, mint bármelyik másik európai nagyváros. Itt azonban teljesen teret nyert a park kultúra. Vagyis a városban rengeteg zöld helyet hagytak szabadon. Az irodisták itt éppen úgy megpihennek a déli szendvicsükkel, mint a diákok hazafelé tartva vagy éppen a szerelmespárok. Ha Londonban leheveredsz egy park gyepére senki sem fog hülyének nézni. Ugyanez vonatkozik a város legnagyobb parkjára, a Hyde Parkra is.
A fotók illusztrációk, az élmények eredetiek.